2006. június 26., hétfő

Szubjektív 10. 

 

Himnusz emlékmű 

Kevés szó esett róla, az is a gyalázat hangja volt!

Még szerencse, hogy az emlékmű megszületése körül bábáskodók megbíztak egy bizonyos Hargitay Andrást, hogy szóljon a televízióban néhány keresetlen szót az ügy érdekében.  

Erről az Andrásról tudni érdemes, hogy nem csak állatorvosnak jó, és nem csak jól úszott, hanem legendás edzője, Széchy Tamás szerint igen rendes ember is vált belőle. Mivel én hiszem, amit az öreg mondott, így az is rögtön érdekelni kezdett, amit az András mesélt az emlékműről.

 Egy kis csavar azért itt van a történetben, mert most annak kellene következni, hogy gyorsan kirohantam Budakeszire megcsodálni, de nem így történt. A barátom járt arra, tőle kölcsönöztem a képeket (még nem is tudja). Célom az, hogy felkeltsem a szunnyadó érdeklődést. Elnézve a képeket nem olyan rossz, mint amilyennek az 56-os emlékmű 2000 vasoszlopa ígérkezik.

Az ugyanis már a terveken is borzalmasan néz ki.

 

Gyerekkorom falujában a főtéren áll egy I. világháborús emlékmű. Egy baka, a lába mellé állított puskájával. Hát, tudom, hogy változnak az idők, de azért az még ma is egy szemrevaló alkotás, ráadásul még ki is fejez valamit, amit mindenki meg is ért.

 Igaz a 2000 oszlop is kifejez valamit. Valami kificamodott, eszement marhaságot. Nem hiszem, hogy aki meglátja, annak Nagy Imre, Maléter Pál, vagy a legendás Szabó bácsi képe jelenne meg a szeme előtt. Esetleg az Óriáskerék (időkerék)! Bár még az is egy remekmű hozzá képest. Mert minden relatív! De itt be is fejezem, mert erről már Einstein jut eszembe. És őt tényleg kár lenne ilyen méltatlan dolgokkal együtt emlegetni.

21:41 | Szubjektív | Laci írta |

2006. június 21., szerda

Szubjektív 9.

 

Kell-e szégyellni a csikósok gatyáját? 

 

Nézem a tv-ben a mexikói szurkolókat. Sombrero, hatalmas fekete - ragasztott – bajusz, egyiknek meg a mellén keresztbe két tölténytár. Pont úgy néznek ki, mint a filmekben a legelvetemültebb, kíméletlen mexikói rablók. Tudják, hogy ez is hozzátartozik a képhez, ez is az ő arcuk.

Én meg évtizedek óta csak kacagást, gúnyos megjegyzéseket hallok, ha valaki megemlíti, hogy bizony a falusi pásztorok, csikósok miféle gatyába is jártak. Amikor valami sportesemény kapcsán kabala figurát keresnek, mindig valami kutya, madár, vagy efféle gyatra dolog jöhet szóba. Egy ősmagyar a lovon? Ugyan már! Egy hortobágyi csikós bő gatyában? Na hát az meg már kész röhej lenne! A közélet „hangadói” szerint ezek szégyellni való dolgok.

Hát nekem tetszenek ezek a mexikói srácok. Remélem előbb-utóbb nálunk is lesznek olyanok, akiknek eszébe jut majd, hogy ami az őseinké volt az nem szégyen, arra büszkének kell lenni.

Én olyan faluban nőttem fel, ahová a Hortobágyról bejártak az emberek, méghozzá abban a ruhában, amiben a mindennapjaikat élték. Cifraszűrbe, a csikósok meg lovon, bő gatyában. Ember nem akadt, aki nevetett volna rajtuk, sőt, a lányok bámulták, a srácok meg irigykedve nézték őket. Ők voltak a „legnagyobb király”!

19:50 | Szubjektív | Laci írta |

2006. június 20., kedd

Szubjektív 8.

 

Találkozás 

 

Délelőtt leballagtam a Margit-szigetre futni egy kört. A nagy meleg dacára elég sokan gyötörték magukat, és ahogy az lenni szokott az ember nézegette a társakat, kik vannak jelen az ismerősök közül?

És most egy olyan arc is felbukkant, akit ugyan még kocogni nem láttam, de a kézilabda kedvelőknek nem kell bemutatni. Borbás Rita melegített futás előtt. Szünet van a bajnokságban, és igaz, hogy talán egy hete, hogy hazajött a válogatott Brazíliából, de úgy látszik, hiányzik neki a mozgás.

Üdvözöltem, amit örömmel fogadott, és váltottunk néhány mondatot. Nagyon barátságos, szimpatikus, csinos nő, és a valóságban korántsem olyan alacsony, mint amilyennek a tv-ben látszik a colos társak között.  

Számomra egy maradandó, kellemes élmény volt. 

22:57 | Szubjektív | Laci írta |

2006. június 19., hétfő

 Szubjektív 7.

 

A mi postásunk 

Nagyon rendes fiú, ha ajánlott levelet, vagy hasonló – aláírandó – küldeményt hoz, mindig van egy-két kedves mondata, sőt még a nyaralásairól, tanulmányairól is beszámol. Részemről is mindig kifejezésre jut a hála! Igen ám, de van egy érdekes tulajdonsága, ami visszatérő, azaz nem egyszeri jelenségről van szó. Amikor ugyanis már túl vagyunk a hálán, és minden elcsendesedik, akkor fogom magam, és leballagok a postaládához, ahol rendre ott várnak a „sima” levelek, számlák. Nem is merném megkérdezni tőle, hogy vajon mi lenne, ha azokat is felhozná, ha már úgy is személyesen találkozunk. Nem akarom megbántani. Elvégre neki a ládáig kell hozni a postát. Így aztán, minden marad a régiben.

Nem bosszankodom rajta, inkább csak tűnődöm, hogy veleszületett hibáról lehet-e szó, vagy talán nem elég makarenkói módszerrel képzik a postásokat? A kukoricát már génmódosították, pedig az úgy volt jó, ahogy a természet megalkotta. Lehet, hogy ha a szolgáltatók génjeit manipulálnák, jobban járnánk?

Még az is eljöhet.

15:11 | Szubjektív | Laci írta |

2006. június 16., péntek

Szubjektív 6.  

 

Az elpusztított kiskacsákról jut eszembe… 

Gyerekkoromban igen népszerű dalocska volt a Kiskacsa fürdik fekete tóban. Akkoriban, az Alföldön, aki falun élt, a kutya, macska mellett, természetes közegéhez tartozónak érezte a háziállatokat, közöttük a kacsákat, libákat is. Nem véletlen az, hogy libát legeltető lányokról, fiúkról szóltak a mesék.

 

Azt hiszem a totyogó, vízben pancsoló sárga kiskacsáknál nem igen akad kedvesebb látvány. Csuda aranyosak.

 

Én már azt is gonosz emberi tulajdonságnak tartom, hogy nagyüzemileg nevelik, szaporítják őket, aztán irány a nyaktiló, együk meg őket. Sőt ne is mi, egyék a külföldek. Van ebben valami természetellenes. Falun legalább kiszámíthatatlan volt az életük, a szerencsésebbek még kiskacsáikkal együtt mehettek pancsizni. Hol van már ilyen?

 

Aztán most bevágott a madárinfluenza! Még csak a gyanú, de már ez is elég volt ahhoz, hogy 440 ezer kis szárnyast kinyírjanak. Elképesztő adatnak érzem. És elgondolkoztatónak. Hová vezet ez az út, ha egyáltalán vezet valahová. Kiirtanak minden szárnyast előbb utóbb.

 

És mi lesz az igazi madarakkal? Ma még hallom kora reggel a rigókat fütyörészni. Vajon mikor mondják majd ki, hogy ők is veszélyesek? És minden madár az lesz vajon? És akkor mi lesz? Nem is jó rágondolni.

Most még csak a kacsákért szomorkodom.

14:30 | Szubjektív | Laci írta |

2006. június 14., szerda

Könyvjelző 5.

Könyvbemutatón jártam

  

Mióta weblapunkon előszeretettel mutatunk be könyveket, azóta gyakran kapok meghívást könyvbemutatókra. Többnyire akkorra már ismerem a könyvet, így igyekszem olyan alkalmakat választani, amikor valóban érdekel is a dolog.

 Amiért ezt szóba hozom, annak elsősorban az a magyarázata, hogy szomorúan látom, hogy hiába az események beharangozása, elég nehéz az emberek érdeklődését felkelteni a téma iránt.

Miről is van szó? Ezekre a bemutatókra bárki, mindenféle meghívó nélkül nyugodtan elmehet, örömmel látják. Fizetni nem kell, teljesen ingyenes.

 

A program? Jelen van a könyv szerzője, akit mindig érdekes látni, hallani, akár neves író, akár első könyves amatőr. Jelen van az érintett kiadó néhány munkatársa, közülük valaki rendszerint méltató szavakkal bevezeti az estet. (Többnyire délután 5- 6 órakor kezdődnek)

 

A pódiumon rajtuk kívül mindig van (legalább) egy meghívott vendég, aki jól ismeri a szerzőt, és már olvasta a könyvet. Az ő feladata kellőképpen bemutatni az alkotást és az írót, kérdéseivel irányítani a beszélgetést.

 

Általában egy, másfél órás eseményről van szó, ahol a jelenlévők is nyugodtan kérdezhetnek. Nem általános, de többnyire a helyszínen kedvezménnyel megvehető maga a bemutatott könyv is, és természetesen ilyenkor lehetőség van a dedikálásra is.

 

A helyszínekről. Például a Nyugati-téri Alexandra Pódiumon már szinte iparszerű gyakorisággal rendeznek bemutatókat, de nem ritka a múzeumokban, vagy az adott kiadó saját könyvesboltjában, esetleg, mint az elmúlt napokban is történt, pl. a Cseh Központban, vagy a Lengyel Kulturális Intézetben. Ez utóbbiak hangulata különösen érdekes volt.

 

Szeretném mindenkivel elhitetni, hogy érdemes egyszer-egyszer elmenni egy ilyen eseményre, személyesen látni, megismerni olyan embereket, akik kiemelkedő tudásukat, hatalmas ismeretanyagukat ilyen formán is megosztják az olvasóval.

 Figyeljék könyves oldalunk ajánlatát (legközelebb Attiláról, a hunok királyáról lesz egy – szerintem – igen érdekes bemutató) és ne legyenek restek, menjenek el egy könyvbemutatóra, biztos vagyok benne, hogy kellemesen fogják eltölteni azt az egy-két órát.  

15:36 | Könyvekről | Laci írta |

2006. június 10., szombat

Utazási élményeim 6. 

Utam Szíria felé II. 

 

Másnap szabad voltam, csak nézelődtem a városban, felmértem a lehetőségeket. Aleppó ide már csak száz km. Ötven a határig, aztán még ötven. Naivan a buszos megoldás járt a fejemben. Megtaláltam a „pályaudvart”, és benéztem az épületbe. A falon egy hatalmas festett térkép volt, rajta a célállomások, Teherántól Mekkáig. A bibi az volt, hogy itt már csak útlevélre adtak jegyet, és kb, tízszer annyian lehettünk, mint ahányan majd felférnek a másnapi buszokra. Jórészük arab és palesztin volt, úgy tűnt ők addig „laktak” az épületben, amíg rájuk nem került a sor. Siralmas volt a helyzet, de azért egy jelenetet megvártam. Érteni ugyan nem értettem, de elhangzott egy varázsszó, és akkor a várakozók fele felpattant, és nyújtogatni kezdte az útlevelét a pult túloldalán álló egyenruhás mukinak. Filmrendező nem álmodott még ennél szebb cirkuszt, szó szerint taposták egymást. Ő pedig kedve szerint válogatott. Ezzel el is döntötte, hogy kinek lesz jegye. Sorszám? Sorban állás? Ugyan már!

 

Nekem ebből elég is volt. Szerencsére a városban lődörögve akadtak kíváncsiskodók, akiket máskor rögtön leráztam, de most kapóra jöttek. Tőlük tudtam meg, hogy stoppal vagy taxival kell menni. Tíz dolcsi.

 

Este korán a szálláson voltam, gondoltam nem árt egy kis pihenő. Előző este már aludtak a vendégek, mire befutottam, de most teljes volt az élőkép. Legalább ötven vendég, mind férfi, és este hatkor már mindenki csíkos pizsamában. Tévéztek, beszélgettek. Szesznek nyoma sem volt. Ezek a napközben igazán topis alakok este vadi új pizsibe vágják magukat, nem akármilyen látvány egy odacsöppenő idegennek.

Javukra kell írnom, hogy egy rossz pillantásuk sem volt, barátságosan kezeltek. Nem tolakodtak, egy-két fickó érdeklődött, hogy honnan is jöttem, de nem bizalmaskodtak.

 

Másnap délelőtt elbattyogtam a főtérre, ahol a taxik köröztek, áldozatra várva. Próbálkoztam is, de amikor mondtam, hogy csak tíz dollárom van, lelombozódtak. Nem adtam fel. A sokadik legény megszánt, és odavitt az „irodájukhoz”, mondván, hogy várjak, majd jön egy kolléga, aki elvisz. És valóban, egyszer csak jött egy fura alak, a többiek mintha kicsit flúgosnak nézték volna, de mondta, hogy ide a tízest, mehetünk. Vágtattunk a határ felé, de egyszer csak mellénk ért egy másik taxi, és – menet közben – addig dumáltak valamit, amíg megálltunk, és átszállt hozzánk a másikból az utas. Fiatal arab srác volt, nagyon ment neki az angol, kiderült, hogy Ő bizony már Amerikában él. Megnyugtatott, hogy járt már erre, ismeri a pályát, ami, mint utólag kiderült, aranyat ért.

 

A határ előtt egy kilométerrel vége lett a taxizásnak, mert addig ért az autók sora. Óriási előny volt, hogy gyalog mentünk tovább, mindenkit megelőzve. Jó emberismerő vagyok, ekkor már láttam, hogy a haverom nagy szélhámos lehet, azaz igen talpra esett fickó, amit megnyerő modora is alátámasztott.

Amikor befutottunk a célba, elámultam. Egy hatalmas, piaci csarnokra emlékeztető terem, dugig emberekkel, akik tengernyi csomaggal várták a vámosokat. Eleje vagy vége nem látszott a tömegnek. Hivatalnok, azaz vámos egy szál se, ami elég lehangolóvá tette a helyzetet. De nekem ott volt a cimborám, aki azt mondta, hogy ide az útlevelet, majd én elintézem. Beletett némi papírpénzt az útlevelekbe, aztán pofátlanul minden ajtón bekopogott, amíg rá nem leltünk a vámos brigádra. A földön ültek egy szobában és nagyban ebédeltek.

 

Bekiabált nekik, aztán zagyváltak valamit, de elsőre még nem ment a dolog. Ki kellett tölteni valami nyomtatványt. Elég lesz alákaparni, meg a dátum, - nyugtatott meg. És valóban, amikor újra rájuk tört, már előjött egy vámos, bezsebelte a pénzt, pecsételt, mi meg már indulhattunk is a senki földje felé. Magamban őszintén hálás voltam a hely szellemét ismerő barátomnak, mert nélküle…

 

Hatalmas kopár dombok között kanyargott az utunk, nem igazán látszott a cél. De ha „vezetővel” van az ember, mint én is, nem foglalkozik ilyesmivel. Mentünk nagy röhörészve, hogy na hát ezek a törökök is milyen pupák alakok, amikor megszólalt az úr az égből. Egy hatalmas géppisztolyt tartott ránk a domb tetejéről egy katona, majd egy másik is. El voltak ájulva, hogy mi csak ott gyalogolgatunk, ahol az nem megengedett. Mit tegyünk fiúk? Vártunk. Egyszer csak jött egy Mercédes (gondolom ők is ismerték a gyorsított ügyintézést), megállították, és minden szentségelésük ellenére már bent is ültünk. Így érkeztünk meg a szír oldal kapujához.

 

Értelemszerűen itt a kutya sem volt. Az útlevélkezelőnek egyedül a statisztikai lapom (akkor még ilyen marhaságokkal utazgattunk) okozott némi fejtörést, majd – meglepetésemre – addig nem adott pecsétet, amíg be nem váltottam száz dollárt. Ezután már csak a vámoson kellett átküzdeni magam. Ugye, az egy tragédia, ami a másik oldalon volt. Tengernyi ember. De ez sem volt ideális, mert kegyetlenül ráértek, kimondottan unatkoztak. Ráadásul egzotikum is lehettem a szemükben.

 

Amikor végre kisétálhattam a tető alól, azaz beléptem Szíriába, már tudtam, hogy magamra maradtam, mert a haveromnak lejárt a vízuma, és hosszan tartó okoskodásba kezdtek vele, amit szerintem hasonlóan oldhatott meg, mint az előző akadályokat.

 

Szóval ott álltam a déli negyven fokos melegben. Félsivatagos a táj, nem hogy fa, de még egy tevének való fűcsomó sem látszott sehol. Egy lélek sem mozdult. Kamionok látszottak egy parkolóban, csak éjszaka engedték őket tovább, konvojban.

Leültem a homokba és vártam. Jött egy furgon, hozott valakit Aleppoból, aztán indult vissza. Egymásra találtunk. Igaz, hatalmas csalódás volt nekik, amikor a legkisebb – már előkészített – papírpénzt dugtam az orruk alá, mint összes vagyonomat. Nem tetszett nekik, de nélkülem még annyi hasznuk sem lett volna, így végül nyertem. Feldobtam a hátizsákomat a platóra, nekidőltem, és végig énekeltem az ötven kilométeres utat. Iszonyú meleg volt, de nagy boldogságot éreztem. A város közepén tettek ki valahol. Innen már csak egy feladat volt, megtalálni a sógorék utcáját, házát, lakását.

 

Ők a postát is postafiókba kapták, mert nem volt az utcáknak neve (kivéve néhány fontos, központi utcát). Nekem azt mondták, hogy keressek egy „bárt” (a neve már nem rémlik), onnan pedig már lerajzolták az utat a célig. Taxival mentem a bárhoz. Valami extra csoda szórakozóhelyet vártam, de ámulatomra egy lehúzott garázs ajtó előtt tett ki a sofőr. Az lehetett a bár. Előkaptam a „térképemet”, és hamarosan bekanyarodtam egy elegáns utcába, ahol az egyik kerítésen – felakasztva - éppen egy birkát nyúztak, és nagy felirattal vártak valakit. Nem engem, hanem egy Hadzsit! Hadzsi az, aki megjárta Mekkát. Kicsit én is annak éreztem magam, elvégre legalább akkora utat tettem meg, mint aki elment Aleppoból Mekkába.

 Házszámok nem voltak, a rengeteg gyereket kérdeztem meg, hol laknak a magyarok? Már vezettek is, fel a lépcsőn. Becsöngettem, és mivel pontosan érkeztem, vártak. Három üdítőt ittam egymás után, mesélni csak azután kezdtem…  

21:10 | Utazás | Laci írta |

2006. június 5., hétfő

Szubjektív 5.

Az új villamosra várva 

 

Új vilik járnak rövidesen a körúton, ami jókora előkészítéssel jár, átépítik a megállókat is. Elképzelem a sok tervezőt, amint méregették a talajtól a vili ajtajának magasságát, számolgatva a különbséget. Szerették volna egy szintbe hozni, hogy ha majd egyszer mégis eljutnak a tolószékesek a járdaszigetre (amire egyelőre nulla az esélyük), könnyen be tudjanak gördülni a járműbe.

 

Lényeg, ami a lényeg, hogy építettek lázasan, és már az egyik szakasz rendben is van. Apró bibi, hogy ez a tervezett szintbe hozás nem sikerült. Hét centivel alacsonyabb a járda, mint a vili padlója. Hát igen, ezt már egy jó erőben lévő tolószékes könnyen „átugorja”, de én azt mondom, mégis csak elegánsabb lett volna, ha egy szintbe van a kettő.

 

A tévében a BKV nevében a kijelölt sámán még hintette a szemünkbe a homokot, hogy azért jó lesz az, stb. Hogy ki volt az a nagy talentum, aki nem tudta megmérni azt a harminc valahány centit? A sajtó nem feszegette ezt a kérdést, szemérmesen hallgattak. A mi országunkban nem illik ilyen dolgokkal piszkálni az embereket. Elvégre, hol van ez a kis malőr ahhoz, amikor a Nyugati téren nem találkozott a két irányból épülő felüljáró? Az volt a nagy durranás! Meg ez a mostani, amelyik megnyugtatóan igazolja, hogy nálunk az égvilágon nem változott semmi. És egy darabig ez még így is marad.

22:35 | Szubjektív | Laci írta |

Könyvjelző 4.

Caesartól Attiláig 

John Man: Attila, a barbár király

Max Gallo: Caesar  

Szinte egy időben jelent meg egy-egy igen érdekes történelmi regény az ie. 1. században élt Julius Caesarról, és a közel ötszáz évvel később született Attiláról, a hunok királyáról. Látszólag semmi köze egymáshoz a könyveknek, de aki – hozzám hasonlóan – egymás után elolvassa, és megismeri a két történelmi óriás életét, nem tud szabadulni a gondolattól, és mérlegre teszi őket.Caesar életét már sokan feldolgozták, de oly esemény dús, hogy megunhatatlan.

Gazdag római család sarjaként tudatosan készül, mondhatni lépésről lépésre építi fel jövőjét, amelynek célja a legnagyobb hatalom megszerzése. Remek fizikai adottságú, aki anyagi hátterének köszönhetően már fiatalon komoly katonai pozíciókat tölt be. Légiókat bíznak rá, csatából csatába vonul seregével, katonaként többször bejárja a fél Európára kiterjedő Római Birodalmat.

 Éles eszű, aki világosan látja, hogy mindent elsöprő, messze hangzó katonai sikerekre lenne szüksége ahhoz, hogy Rómában is tudomásul vegyék, nincs nála rátermettebb a hatalomért folyó küzdelemben.

Igen szigorú, puritán ember, aki nem tűr ellenvetést. Kegyetlenül büntet, ha a helyzet úgy kívánja, ugyan akkor a rablásból, fosztogatásból megszerzett értékek egy részét rendre szétosztja légiósai között. Örökösen pénzre van szüksége. Tudja, hogy addig becsülik, addig követik, amíg fizetni tud. Ez a kényszer újabb és újabb háborúkba kergeti, így sokszor igazi indok nélkül, mondva csinált ürügyekkel támad meg népeket, akiket a legdurvább módon, egyszerűen letöröl a térképről.

Hadjáratairól hét kötetes művében számol be, amelyeket mind a mai napig előszeretettel lapozgatnak a történészek, hiszen - feltételezhetően - bármilyen részrehajló is a katonai sikereket illetően, a birodalom határain kívül, mára már többnyire nyomtalanul eltűnt, vándorló népek életét a legrészletesebben az ő könyveiből ismeri a világ.

Hatalmas vagyont rabol össze, amiből Rómában mindenkit megvesz, lefizet, és amiből bőven futja látványos, nevét magasztaló adományokra is. Ellenfelét, Pompeiust üldözve eljut Egyiptomba, ahol már idősödve, élete legszebb időszakát éli Kleopátra mellett. Végül mindenkit legyőzve, övé lesz Rómában a teljes hatalom, aminek megtartása érdekében a törvényeket is saját érdeke szerint kezdi átíratni. Ekkor már sokan megrémülnek terveitől, és ellenzői meggyilkolják.

Attila története egészen más, különösen nekünk, magyaroknak. Máig csak találgatják, hogy Ázsia melyik sarkából, honnan is kerültek elő, hogyan váltak oly rövid idő alatt hatalmas, mindenkit elsöprő néppé, és hogyan tűntek el hasonló gyorsasággal a világ színpadáról.

A könyv bemutat a témában minden elérhető forrást, ami sajnos még így is elég szegényes, lévén, hogy a hunok, mint vándorló, nomád életet élő nemzet, nem jegyezték le saját történelműket.

Szerencsénkre akadt egy Priszkosz nevű utazó, (diplomata?), aki nem csak sokat hallott a hunok életéről, de maga is járt közöttük, és egyelőre ő az egyetlen, akiről tudjuk, hogy személyesen is találkozott Attilával, és élményeit részletesen le is írta.

Az ő beszámolóiból kiindulva, és felhasználva a történészek, régészek munkáinak eredményeit is, a szerző egy nagyon tartalmas, és érdekes könyvet írt, amiből végül egészen jól megismerhető a hunok élete, harcmodora. Nyomon követhetjük a középkori forrásokban félelemmel emlegetett hadjárataikat, azok helyszíneit, időpontjait.

Azt ugyan, hogy hol temették el Attilát, és, hogy volt-e hármas koporsója, most sem tudjuk meg, de egyéniségéről meglepően sok minden kiderül.

És ez az a pont, ahol a máig csodált Caesarral érdemes összevetni a barbárnak tartott hun királyt. Igaz, a rómaiak szerint nem volt kulturált, nem volt egy jó modorú ember, de az is kiderül, hogy szórakozásból, unalomból, egyéni becsvágyból sosem pusztított, nem élt vissza erejével, hatalmával. A törzsek egybetartásához rengeteg pénz kellett, amit sarcként követelt a környezetében élő népektől, sőt Rómától és Konstantinápolytól is. Ha megkapta a kért összeget, minden rendben volt, békén hagyta az adott várost, ha nem, akkor kegyetlenül földig rombolt mindent.

Caesar más volt. Ő szándékosan kereste az ütközést, neki győzelmek kellettek. Szó szerint népeket irtott ki. A könyvekből megismert adatok szerint számszerűen is messze nagyobb pusztítás maradt utána.

Az utókor mégis fordítva ítéli meg őket. Az Attiláról írt könyvével az angol szerző ezen a méltatlan megítélésen próbál változtatni, finomítani. Nem tudni, könyvének lesz-e Európa szerte hangos sikere, de nekünk mindenképen nagyszerű olvasmány, sok újdonsággal. Nem a regék, mondák már jól ismert világát ismételgeti, nem a történészek egymásnak is ellentmondó képzelgéseiről szól, hanem egy hozzánk hasonlóan kíváncsi, átlagember szemével láttatja, ismerteti a múltat.

 

 

Utóiratként még egy érdekes dolog. A fanyalgók szerint borzalmas dolog volt Attila, azaz a hunok részéről, hogy időnként előszeretettel alkalmazták a karóbahúzást, mint büntetést. Tény, ez valóban "kellemetlen" érzés lehetett, de - ha igaz - , csak az árulók jutalma volt. Ami a rómaiakat illeti, ők a Spartacus lázadás leverése után hat ezer keresztet állítottak fel a Róma felé vezető országút mentén. Természetesen mindegyiket egy rabszolga diszitett.

19:58 | Könyvekről | Laci írta |

2006. június 2., péntek

Utazási élményeim 5. 

Utam Szíria felé I. 

1984-ben még nem tolongtak a turisták Szíriában, pláne nem a magyarok. Nekem is lett volna száz más ötletem, de az élet úgy hozta, hogy a sógorom akkoriban éppen Aleppoban dolgozott, - az Ikarus jóvoltából. Amikor szabira jöttek, nagyon mondogatták, hogy menjek ki, nem rossz hely, tetszeni fog.Rövidesen küldött is egy közjegyzős meghívólevelet – arabul. Ezzel jártam aztán hetekig a követségük nyakára, ahol mindig azt mondták, hogy majd két nap múlva megkapom a vízumot. És egyszer csak valóban kezembe volt az áhított dokument, és már csak annyi dolgom volt, hogy megírtam a rokonoknak, hogy mikor, azaz melyik nap délutánján érkezem.Ezt úgy írtam, mint aki havonta megteszi az utat oda-vissza.

Repültem Szófiáig, onnan este indult vonat Isztanbulba. Sikerült helyjegyet vennem, és már a nagy éjszakai szunyókálás lebegett fáradt szemeim előtt. Igen ám, de az éjszaka kellős közepén, már a török oldalon, bedöglött a vonat. Ricsajoztak, kiabáltak, aztán egyszer csak szóltak, hogy mindenkinek lefelé a kocsiból, mert elromlott a fék, és kidobják a kocsinkat. Másikat persze nem tettek a helyére, így aztán álltam Isztanbulig, azaz roskadoztam, ahogy az félálomban - hajnal felé - lenni szokott, ha állva utazik az ember.

Isztanbulban és Ankarában már jártam pár évvel korábban, így amint megérkeztem Isztanbulba, már fel is szálltam egy buszra, amivel a város melletti buszpályaudvarra lehetett kijutni. Hatalmas, poros, kietlen terület. Emberek ezrei nyüzsögtek, mint a hangyák.Számtalan társaság indított járatokat, az embereik rángatták a kezemet, hogy hová akarok menni, így aztán hamar megtaláltam a megfelelő járatot Ankara felé. Éjszaka mentünk, hajnalban már át is szálltam Göreme, azaz Kappadokia felé egy másik járatra. Az Anatoliai-fensíkon repesztettünk, ahol csodálatos a sok kiszáradt sós vizű tó vakítóan fehér látványa. Kappadokiára aztán rászántam egy napot, meg is érte. Egy dollárért aludtam egy teljesen új szállodában, igaz a mosdó szerelését nekem kellett befejeznem a kanalam élével – mint csavarhúzóval, mert le akart esni, de mit akar az ember egy dolcsiért? Másnap barangoltam a sziklatemplomok, -barlangok között, majd amikor visszakeveredtem Göremébe nagy vágyam szottyant egy üveg sört inni. Minden kilincset lenyomtam, minden kis vacak boltba benéztem, sehol semmi. Aztán egyszer csak egy tenyérnyi helyen két fickó vedelt valamit. Ez volt a söröző, azaz egy boltocska, ahol sört lehetett kapni. Én teljesen kiszáradva, egy húzásra bevágtam a sört, csak néztek szegény törökök. Meg volt a véleményük rólam.

Adana volt a következő buszozás célpontja, és azt hiszem, innen már minden mozzanaton érezni lehetett, hogy Ázsiában furikázok. Helyjegyes volt a busz, ami egy-két faluval később komikus jelenetet varázsolt elém. Nem akartunk indulni, és már le -fel jártak a buszra a helyi „főnökök”, a hangerő is elkezdett növekedni, mindenki hadonászott, okoskodott. Több jegyet adtak el, mint ahány embernek hely volt a buszon, de senki nem akart lemaradni. Üvöltöztek, aztán végül az irodából felhoztak egy karosszéket a buszra, beerőltették a sorok közé, és már mentünk is.Arrafelé már kezdett holdbélivé válni a táj, kopár hegyek tűntek fel, közeledett a hatalmas Taurus – hegység, aminek magas hágóján kellett nekünk is átrepesztenünk. Igen ám, de jókora defektet kaptunk, és még nagy mázlink volt, hogy az út mellett se árok, se semmi, azaz nem történt semmi baj. Csak hát a kerék. Kiszálltunk, borzalmas déli meleg volt. Árnyék sehol, guggolt a nép egy kupacban, és nézte a műveletet. Úgy történt a dolog, hogy legalább tízen szerették volna tekerni, csavarni, azaz levenni a kereket. Le is kapták, és már tették is volna fel a másikat. De csak tették volna.  Egy kis porszem került ugyanis a gépezetbe, nem passzolt a kerék. Nem volt jó a mi buszunkra! Tudtam volna röhögni, de olyan komoly és együtt érző volt mindenki, hogy nem illett volna megbántanom őket.

Én végtelenül ráértem, tehát abszolút nyugodtan, sőt kíváncsian vártam a fejleményeket. Nálunk kitört volna a botrány. Ott semmi nem volt. Nem idegeskedtek, nem szidták a sofőrt, pedig kint voltunk a világ végén, főttünk a napon. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lesz a megoldás. Addig vártunk, amíg egy olyan busz nem jött, amelyiknek pont ilyen volt a kereke. Gyorsan cseréltek, aztán már mentünk is. Na persze nem Adanába, hanem az első lakott helyen a gumishoz. Ott is eltöltöttük rendesen az időt, megvártuk amíg megjavították a gumit, de végül néhány órás késéssel mégis befutottunk Adana betont sosem látott, térdig poros buszállomására. Nem érdekelt Adana, gondoltam, estig még eljutok Iskenderiába, a Nagy Sándorról elnevezett városba, amelyik a tengerparton, már a Szíriai határ közelében van.Így is történt. Útközben csodálatos volt a tenger látványa, ahogy sötétedett a világ, szebbnél szebb színekben pompázott. Ráadásul szárazföldi embernek nincs annál kellemesebb érzés, mint beszívni a tenger sós illatát. Amint megérkeztünk, rögtön indult mellőle egy másik busz a közeli Antakya felé. Nem lehetett kihagyni, továbbmentem. Ez volt a határ közeli, utolsó város Szíria felé.

Mivel egész nap alig ettem valamit, így nem csoda, hogy a szálláskeresés csak második volt a teendők között, előtte valamit kajálni akartam. Antakya nem az a világváros volt, ahol fényes „resztoránok” álltak volna sorban, hanem egy sötét kis városka. Benéztem minden ajtón, és lám, egy kajálda. Valami zárás előtti pillanat lehetett, mert senki nem volt, csak a tulaj, aki egyben szakács és pincér is volt. Nem erőltettem a felesleges kérdezősködést, mert láttam, hogy otthon vagyok, jártam már ilyen helyeken. Itt ugyanis nincs külön konyha, a hatalmas, méteres átmérőjű lapos, kormos edényekben ott főzték az ennivalót, egy térben a vendégekkel. Alánéztem a fedőnek, fogalmam sem volt, hogy mi az amit látok, de aki éhes, az enni akar. Hosszú fa „asztalok” voltak, leültem enni, a „főnök” meg leült velem szembe, és nézte a farkast, ahogy zabál. Ahogy fogyott a kólám, kérés nélkül ugrott, és hozta a másikat. Mindketten nagyon elégedettek voltunk, és magyar agyammal már azon morfondíroztam, hogy vajon, hogy fog engem átverni ez a jó ember, lévén, hogy előtte meg sem kérdeztem, hogy mibe kerül nála egy vacsi. Filléreket fizettem. Borravalót is kapott. Mindketten boldogok voltunk. Imádom az ilyen embereket.

Most már csak aludni vágytam valahol, így aztán fogtam a hátizsákom és elindultam szállást keresni. Több is akadt, rogyadozó küllemük ellenére mind igazi angol nevekkel kérkedett. A második lett a nyerő, igaz egy olyan „szobát” csíptem meg, amit a folyosó végéből választottak le, így értelemszerűen ablaka sem volt, de engem így is pompás érzés töltött el, amikor végigdőlhettem az ágyon.  Folyt. köv. 

21:29 | Utazás | Laci írta |

Bemutatkozás
ezt a szöveget helyettesítsd be a bemutatkozásoddal!
Weblog Commenting and Trackback by HaloScan.com