útiblog

2010. január 18., hétfő

Régen volt, igaz volt

A fiatalokat nem igazán izgatja a régmúlt idők világa, szóba hozni is csak azért érdemes, hogy ne álljon tanácstalan arccal senki, ha valahol erről esne szó.

Nagyon nehéz érzékletes példával bemutatni a hazai kommunizmus legszebb éveit, a Rákosi korszakot. Nem érti a ma embere, hogy miért is hajtotta járomba a fejét az egész ország, miért nem tiltakozott, miért nem szállt szembe a rendszerrel, ha az annyira rémes volt.

Makk Károly filmrendezővel beszélgettek a tv-ben, és szóba került fiatalsága is, ami éppen a II. világháború utáni években kezdődött, és javában tartott a Rákosi korszakban is. A filmgyárban dolgozott, ahol nézeteltérése támadt az újonnan kinevezett igazgatóval, akiről tudta, hogy a textiliparból érkezett. Akkoriban bárkiből bármi lehetett, nem kellett végzettség semmihez, a lényeg a politikai alkalmasság, a párt iránti hűség volt.

A dolog odáig fajult, hogy a fiatal Makk Károly, meggondolatlanul, kimondta, amit gondolt, hogy neki egy gatyamadzagárus ne dumáljon.

Egy ilyen megjegyzés ma sem lenne nagy siker, nézhetnénk új munkahely után.

Akkoriban kicsit másként történtek a dolgok. Rögtön elküldték Szentendrére – traktorosnak. Ahogy mondom, traktorosnak. Szántott – vetett egészen addig, amíg a párt úgy nem érezte, hogy na, megkapta a Karcsi gyerek, amit érdemelt, hívjuk vissza, nézzük, megjött-e már az esze?

És mondhatom, ő még olcsón megúszta!

17:17 | Szubjektív | Laci írta |

2009. december 28., hétfő

A bakancs története

Nem régen láttam a televízióban egy beszélgetést Kányádi Sándorral, aminek egy részlete azóta is gyakran eszembe jut. Az erdélyi költő édesapjáról mesélt, aki a háborúban, mint magyar katona, megsebesült a lábán, és 1945-ben, hazafelé tartva, Budapesten felkereste a rokkant katonákat ellátó intézményt, remélve, hogy készítenek neki egy olyan lábbelit, amiben könnyebben járhat.

Így is történt, abban utazott haza, és évekig abban is járt.

Az ötvenes években, amikor fia, a mai költő, feleségével nászútra, Budapestre készült, lelkére kötötte, hogy keresse fel Budán azt a címet, ahol valamikor a cipőt kapta, és ha lehet, kérjen egy újat.

A cég még létezett, de Kányádi úr – bár sehová nem költözött - akkora már egy másik ország állampolgárának számított, és közölték, hogy az egykor felvett méretek ugyan rendben megvannak, de ingyen csak a magyar hadirokkantaknak jár bakancs, neki bizony jókora summát kellene fizetni érte.

Mivel már akkoriban is pénzből volt a legkevesebb, bakancs nélkül utaztak haza. Édesapja, a sajnálkozva mesélt történetet meghallgatva, csak annyit mondott: nem baj, az a lényeg, hogy a méretek megvannak, hogy még mindig számon tart kishazám.

Ettől kezdve még nagyon sokáig szolgált a nagy becsben tartott bakancs, sőt, amikor idős korában elhunyt, abban is temették el.

Érdemes leírni, még inkább kőbe vésni az ilyen legendásan szép történeteket, és, majd ha már nem lesznek nemzetek, és a régi iratokat böngészve senki nem tudja, mit jelentett egykor a szó, hogy hazaszeretet, legyen mit az utókornak elővenni.

18:33 | Szubjektív | Laci írta |

2009. december 21., hétfő

Belgrádból Szarajevóba

Ez a történet is a régmúlt emlékei közül került elő, teljesen váratlanul. Történt ugyanis, hogy a tv-ben arról szóltak a hírek, hogy 18 év után újra indították a Belgrád Szarajevó közötti vasúti közlekedést. Igaz, hogy a korábbi hat óra helyett nyolc óra lett a menetidő, de hát nem járhatnak mindenfelé szuper vonatok, arról nem is beszélve, hogy a Balkánon az idő sohasem volt komoly tényező az emberek életében.

Valamikor, a szocializmus derekán, én is utaztam ezen a vonalon, mégpedig máig emlékezetes módon. Vidéki srácként, akkor még internet, sőt útikönyv és menetrend ismerete nélkül, elmentem Szolnokon az Ibusz irodába, és vettem egy vonatjegyet Belgrádból Szarajevóba.

Már vidáman vonatoztam Szarajevó felé, amikor előkerült a kalauz, és bőszen magyarázta, hogy azon az útvonalon, amerre a jegyet adták, már régen nem jár vonat. Egy másik útvonalon mentünk Szarajevóba, ami hosszabb volt, és ennél fogva szeretett volna behajtani rajtam némi pótdíjat. Mivel ezt szerbül erőltette, könnyen vághattam értetlen arcot hozzá. Kevés turista járt akkoriban még arra, így azonnal felpezsdült körülöttünk az élet, kíváncsian körbe vettek az útitársak, és jól lehurrogták a kalauzt, hogy minek piszkálja ezt a szegény fiút. Emberünk hamarosan meghátrált, és legyintve jelezte, hogy ha mindenki úgy látja jónak, hát legyen.

Hamarosan ülőhelyem is lett, és elkezdődött egy afféle jóindulatú kikérdezés, amiből máig él bennem egy szép pillanat. Idős vidéki bátyuska ült mellettem, szép csendben, hallgatózva. Amikor kiderült, hogy magyar vagyok, elővette kis bőr aprópénztartóját, és abból egy első világháború idejéből való magyar érmét.

Azt magyarázgatta, hogy ő még a magyar királyság idején volt katona a monarchia seregében, és az óta őrizgeti emlékként a pénzt. A régi nagy Magyarország polgára volt, aki még fél évszázad múltán is magánál tartotta, amolyan talizmánként, mint ifjúságának egy apró darabkáját.

Megnyilatkozása senkit nem zavart, mint ahogy az én magyarságom se. Visszatekintve, úgy látszik, akkoriban a politikának éppen nem volt kedve a szerbeket, magyarokat összeugrasztani. Ez annyira igaz, hogy amikor Szarajevó felé közeledtünk, és közben már kiderült, hogy még tanulok, és majd stoppal próbálok tovább utazgatni, a fülkében egy házaspár némi pénzt ajánlott fel támogatásként. Nem fogadtam el, de felbátorodva arra kértem őket, hogy segítségként, ugyan váltsák már be a kicsempészett húsz (!) dolláromat.

Beváltották, bár mondogatták, hogy bármelyik bankban megtehetném én is. Csak hát az ilyesmi nálunk akkoriban főbenjáró bűn volt. Ők természetesnek tartották, én gondolni se mertem rá. Húsz dolcsi. Bizony-bizony, génjeinkben volt a félelem.

Ilyen élményekkel jutottam el a mecsetek, minaretek városába, és bevallom, akárcsak évtizedekkel korábban Germanus Gyulát, Szarajevó engem is megfertőzött a kelet iránt máig élő csodálattal.

17:41 | Utazás | Laci írta |

2009. december 10., csütörtök

Lichtenstein

Egy jókora esernyő láttán felrémlett bennem egy hajdani szép emlék, amikor kalandozásaink során éppen Lichtenstein meghódításán fáradoztunk. Feleség és két gyerek volt a társaság, mindenkinek hátizsák a hátán, és a vonatról leszállva elindultunk a mesés hegyek között meghúzódó, parkokkal tele városban megkeresni a Youth hostelt. Megtaláltuk, de lévén, hogy nyár közepe volt, már nem volt szabad hely. Ennél jobb hír aligha érhetné az embert két kis turistával a csapatban. Tudván, hogy másik hasonló műintézmény nincs a városban, nem állt rózsásan a helyzet. Minden esetre megnéztük, amit érdemes, sétálgattunk egy jó nagyot, a gyerkőcök nyomták az orrukat a Mozart-golyókkal teli kirakatokhoz, és délután kisétáltunk az állomásra, hogy arrébb vonatozzunk egy kicsit az alvás reményében.

Az állomás közelében volt egy szép szálloda, amúgy svájci módra fényesre glancolva. Ilyen helyre be se mertünk nézni, messziről látszott, hogy nem nekünk találták ki. Mivel a vonatra várni kellett, mégis nekibátorodtam, megkérdeztem, hogy mennyiért aludhatnánk egyet. Láthatta a madam, hogy nem Genfből jöttünk, mert megkérdezte, hogy honnan érkeztünk. Amikor megtudta, azt mondta, akkor nekünk fele árat kell fizetni. Ez álomszerű ajánlat volt, befészkeltük magunkat, és egy jó nagy alvás után reggel lementünk reggelizni. A felszolgáló szerint nekünk nem járt reggeli, bár esküdöztem neki, hogy de bizony. Pont akkor lépett a terembe a “madam”, aki csak biccentett a felszolgálónak, aki aztán hozta is a reggelit.

Ez a mesés történet 1991-ben történt, amikor még nyugaton a jobb érzésű polgárok úgy érezték, hogy a határok megnyitásáért legalább ennyivel tartoznak a szegény magyaroknak.

Aztán változtak az idők, és minden visszaállt a régi kerékvágásba. A kis szálloda bizonyára ma is ott áll, és tartok tőle, most sem lenne elég a pénzem, hogy a kilincset bátran lenyomjam.

Mondogatták akkoriban, hogy hosszú évek kellenek, mire életszínvonalban utolérjük Ausztriát, amit már akkor is rossz volt hallani. Pedig sunyi módon azt még el is hallgatták, hogy a többségnek soha nem jön el az a nap. Eltelt húsz év, nem mondom, aki “ügyes” volt, az megszedte magát, annak semmi sem drága, de azért az mégis csak jókora szégyen, hogy hetekig tartó tárgyalások után kétezer forinttal emelték a minimálbéreket. No, nem naponta, havonta!

18:03 | Utazás | Laci írta |

2009. október 1., csütörtök

Playboy sajtótájékoztató

Megvalósult Liptai Claudia álma, “benne van a Playboyban”, amiért nem csak rendesen fizettek, de még körül is rajongják érte. Hogy a világ a feje tetejére állt, és csak az fontos, ami értéktelen, azt naponta látom, de ez a mostani képmutatás özön mégis elgondolkoztatott. Nézegetem a tájékoztatóról megjelent képeket, hogy kik is azok az illusztris személyek, akik jelenlétükkel erősítik az átlagember számára még mindig idegen divatot, miszerint vetkőzzön a nő, pláne, ha közismert szereplő.

Azt most hagyjuk, hogy ha egy tanárnő nem dobhatja le magáról a blúzt, akkor miért nem romboló annak a látványa, aki a TV-ből “oktat”, pedig érdemes lenne ezen is elmerengeni…

De nézzük a férfikart, akik hízelgő mosolyukkal bearanyozták Claudia életének eme fényes napját. Szilágyi Jancsi és Koós Jancsi bácsi, aztán Kóbor Jani, Páyer Öcsi, és a Vágó Pisti. Nekik ott kellett lenni, no, nem azért mert nem láttak még ilyen jó nőt, pláne nem azért, mert potya italra vágytak. Egyszerűen az a kör, ahová tartoznak, ezt várja el tőlük. Röhejesek!

Náluk már csak Tarlós Pisti a nagyobb meglepi, no meg a kis Talmácsi. Utóbbinak mentsége, hogy nem öltözött ki, tréning ruciba feszített az urak között.

Láthatóan szép kis társaság jött össze, és nincs kétségem, akkor is ott lesznek, ha esetleg Claudia anyukája vetkőzik majd. Remélem, a Playboynak megér másfél milcsit Liptai mama bája, elvégre döglesztő lehet.

Hogy jobb nők is vannak a világon? Na, persze, de itt nem erről szól a játék.

18:56 | Szubjektív | Laci írta |

2009. szeptember 20., vasárnap

Vegye már meg valaki nekünk a Real Madridot!

Nem vagyok egy karon ülő bébi, így aztán sok mindenre emlékszem, és időnként vannak olyan szenzációs hírek, amelyektől a szemem se rebben. Most azonban olyat olvastam, amire nem lehet mást mondani, mint az elcsépelt közhelyet: ha nekem tíz vagy húsz évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy a világ egyik legdrágább, legmenőbb fociklubját albánok veszik meg, hát az akkora képtelenségnek hangzott volna, mint a hatvanas években arra gondolni, hogy valaha kivonulnak az oroszok, és nem lesz munkásőrség. Nem tudom van-e minden albán gyereknek cipője, van-e vízvezeték, hány százalékuk kapcsolhatja fel a villanyt, vannak-e hajléktalanok, szóval nem sokat tudok a mai életükről, ám az alábbi mondat üzenete számomra nem más, mint amit már oly sokan elmondtak, a világ kifordult a sarkából. Ízlelgessük ezeket a szavakat:

Rezart Taci üzent Silvio Berlusconinak: ha el akarja adni a klubot, akkor az ő befektetői csoportja készen áll a megvételre.

Taci úr a csikkzsebből megveszi a Milant. Nem számít az ára, ő megveszi. Gondolom spórolós fiú lehet, más eszembe se jutna így elsőre, ha csak az nem, hogy minél szegényebb egy ország, annál nagyobb rablók élnek benne.

17:06 | Szubjektív | Laci írta |

2008. augusztus 31., vasárnap

Utazási élményeim 15.

Bansko

Egy főzőcske műsorban emlegették a napokban a rumot, amit már ezer éve nem ittam, nem láttam, és erről jutott eszembe egy régi, ám igaz történet.

Egyedül túráztam a Rila és a Pirin-hegységben, Bulgária déli peremén, és miután megmásztam a csodálatos panorámát nyújtó, 2915 méter magas Vihren-csúcsot, másnap reggel lementem a közeli faluba, Banszkóba.

Jó kilencszáz méter magasan fekszik, igazi skanzen falunak látszik, de élő skanzen, azaz ott minden valódi, nem máshonnan hordták össze. Mesés faházak, szép kis utcák, tiszta hegyi levegő, és húsz évvel ezelőtt még csak néhány NDK-s turista járt erre.

Szóval kora délelőtt Banszkóban voltam, és amint egy kis boltot találtam, bementem körbenézni. Kenyér, tej, stb. és egy kis üveg rum. Ott nem volt divat a féldeci, ez is egy decis üvegben volt, ahogy ők mondják cto gramm.

Kijöttem a boltocskából és letekertem a fémkupakot, majd megkóstoltam. Sosem érzett íz volt, de fáradt hegyi vándorként pompásnak találtam. Oldalra fordultam, és akkor vettem észre a bolt ajtó mellett, egy sámlin üldögélve az öregembert. Olyan idősnek látszott, akit már csak kitesznek napozni egy kicsit. Engem nézett, de rögtön éreztem, hogy a rum csiklandozza fantáziáját. Nem szóltam semmit, csak az üveggel intettem felé, amitől felcsillant a szeme. Ő sem szólt, csak reménykedve nézett. Odaadtam neki. Meghúzta, de intettem, hogy bátran, igya csak meg. Egy pillanat alatt lenyelte. Hálás kutyaszemekkel nézett rám. Megveregettem a vállát, és – mivel túrázásom itt ért véget - elindultam az állomás felé. Nagyon jó érzés töltött el. Láthatóan boldoggá tettem egy embert.

Rumot talán az óta sem ittam, de ha meghallom ezt a szót, a hajdani kisöreg, és a vadregényes, fehér márvány Pirin jut mindig az eszembe. A Vihren-csúcs biztosan nem változott, de hogy milyen lehet ma Bansko, arra én is kíváncsi lennék…

20:05 | Szubjektív | Laci írta |

2008. március 20., csütörtök

Szubjektív 36.

Pályázat a legjobb barát számára...

Gyakran olvasok olyasmit, amin sírni vagy éppen nevetnem kell. Most például a VI. kerület arra gondolt, hogy a következő másfél évben 19 000 kerékbilincset kellene felrakni, és ezzel egy jót kaszálni.

Már ez a tervgazdálkodás, azaz a konkrét darabszám is jelzi, hogy itt nem nevelni, hanem zsozsot beszedni szándékoznak. Ami ennél is érdekesebb, hogy ezt eddig is már a Centrum Parkoló Kft. gyakorolgatta.

Hogy ne érje szó a ház elejét, pályázati úton keresik a legmegfelelőbb céget a munkára. A feltételek aranyosak. Például, legyen egy, komolyan, egy darab digitális fényképezőgépük. Eddig bárki reménykedhet. Aztán legyen legalább száz kerékbilincsük. Rendben, hiszen valamit fel is kell rakni.A lényeg azonban, hogy tapasztalatot is elvárnak: legalább ötezer bilincs fel- és leszerelését kell igazolni.

No, akkor ki is jelentkezhet erre a munkára? Hát, nem sokan.

Azt hiszem azon kívül, akivel szeretnének megegyezni, valószínűleg senki. Jó, ez most nem akkora buli, mint a vegyünk 84 használt buszt esete, de kísértetiesen hasonló elvek szerint megy a leosztás.

Én nem ott lakom, mondhatnám, hogy nem érdekel, de hétköznapjainkra annyira jellemzőnek érzem a szemléletet, hogy a bicsak mozgolódik a zsebemben.

Egyébként itt minden jogszerű lesz, az előre látható.

Az meg, hogy én berzenkedem, kit érdekel?

9:48 | Szubjektív | Laci írta |

2008. február 21., csütörtök

Szubjektív 35.

Kincskeresés a Dunában

Tavasszal búvárok fésülik át Esztergom környékén a Duna medrét. Az iszapban csodás kincsek rejtőzhetnek, mert a legendák, korabeli feljegyzések szerint a Mohácsi csata után az özveggyé vált Mária királyné hajókkal – feltehetően kis méretű evezősökről volt szó - menekült a Dunán felfelé, amikor egy rablótámadás következményeként több hajó is elsüllyedt. A királyné, a török elől menekülve - állítólag - a kincstárat is vitte, ami a legenda szerint azóta is a Duna medrében, az iszapban várja a bátor és lelkes kutatókat. Alapítványi pénzből, önkéntes búvárok kezdik a keresést, közben a szervezők újabb támogatókat próbálnak felhajtani a kiadások finanszírozáshoz. A hír poénja az, hogy bármit is találnak, legyen az akár arannyal teli kincsesláda is, minden az államot illeti meg. A megtalálók semmit nem kapnak belőle, csak az erkölcsi siker az övék. Láttam már néhány riportot – ráadásul magyarokkal – és mindegyikben az volt a lényeg, hogy akár Brazília, akár Dél-Afrika partjainál merülnek is, nem az erkölcsi siker, hanem a kincs értéke motiválja őket. A mi kis hírünk ennek tükrében azért sajátságosan magyarnak tűnik. „Állambácsi” szerint, keress, öld bele a pénzed, azután ha találsz valamit, az mind az enyém lesz! Érdekes.

15:36 | Szubjektív | Laci írta |

2008. január 9., szerda

Szubjektív 33.

Téli fürdő

Lecsábított a napsütés tegnap a Margitszigetre. Szomorú látvány volt a kisállatkertben látni a fél lábon álló, fagyoskodó gólyákat. Egymástól két méterre, magányosan várják a tavaszt.Aztán a sziget másik oldalán, amikor a Palatínus kerítéséhez értem, látom, hogy tele vannak a medencék. Nyilván meleg vízzel, hogy be ne fagyjanak. És a víz tetején legalább kétszáz sirály úszkált a kellemes vízben - nagy boldogan.Hát igen. Nekik is jár valami öröm az életben – belátom. Ha már az emberek kedvéért nem éri meg télire egy sátorral befedni…

14:38 | Szubjektív | Laci írta |

2007. november 22., csütörtök

Szubjektív 32.

„Kisösszeg” úr

Sokat járok a Margitszigetre. A szigeti bejárón, a Margit-híd felől befelé van egy buszmegálló. Egy öregedő, a torinói Kossuthra emlékeztető szakállas csőlakó, aki állandóan a megállóban üldögél, most az „időjárásnak megfelelően” csak szunyókál, de, amíg szép idők voltak, mindenkinek elsuttogta kedvenc mondását: Kisösszeg, csak egy kisösszeg – így egybe a két szót. Korábban csak egy százast, csak egy százast volt a nótája, de ezt sokan sérelmezték, és idővel áttért erre a mindenki által egyénileg értelmezhető fogalmazásra.

Nagy „színfoltja” a szigetnek…

17:40 | Szubjektív | Laci írta |

2007. november 21., szerda

Szubjektív 31.

Érdekes szemlélet...

Az alábbi kis hír elgondolkoztatja az embert:

"Nem járult hozzá Horváth Gyula szocialista alelnök indítványára a Fővárosi Közgyűlés városképvédelmi bizottsága szerdán egyetlen jövő évi utcai futóverseny közterület-használati kérelméhez sem.

Az alelnök és Ughy Attila (Fidesz) bizottsági elnök is úgy vélte, hogy ezek az utcai rendezvények aránytalanul zavarják a fővárosiak közlekedését. Szerintük ilyen sportrendezvényeket olyan helyen kellene megrendezni, "ahol nem okoznak ennyi galibát".

Kezdhetném azzal, hogy egy ilyen egészséges életmódot reklámozó sportesemény, amelyik tízezreket vonz, messze hasznosabb, mint a hétvégi autózás, a maga kis füsteregetésésel.

Mondhatnám, hogy Párizstól, Londonig, Berlintől New Yorkig mindenütt léteznek utcai futóversenyek, olyan talán nincs is, ahol ne tartanának.

Én már nem vagyok érintett, évek óta nem voltam ilyesmin, de tudom a régi szép időkből, hogy kezdő futóknak, kocogóknak nincs annál lélekemelőbb dolog, mint ezrekkel együtt végig futni egy távot.

Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy az általam mélyen elitélt meleg felvonulások vajon megrendezésre kerülnek-e? Mert, hogy nekik kellene valahol a pusztában vonulgatni, az biztos.

17:33 | Szubjektív | Laci írta |

2007. november 7., szerda

Szubjektív 30.

Olgánál azért hitelesebb személy véleményét is el tudnám képzelni

"Vlagyimir Iljics Uljanov, a nemzetközi proletariátus vezére ellenezte a cári család kivégzését – állítja Olga Uljanova, Lenin unokahúga. „Ismerem a családot. Tudom, hogyan álltak ehhez a kérdéshez Uljanovék" – mondta az idős hölgy az Interfax hírügynökségnek az 1917-es események 90. évfordulója kapcsán. " - olvasható a Blikkben.

Így kezdődik a történelem hamisítása...

20:02 | Szubjektív | Laci írta |

2007. november 5., hétfő

Utazási élményeim 14.

Ankarától - Kónyán át - Izmirig

Ekkoriban Törökországban a hadsereg volt az úr, állig felfegyverkezve járőröztek mindenütt, még a vonatokon is. Az Isztambul - Ankara utazás csigalassúsággal haladt, így ezzel a vonatozást be is fejeztük, eldobtuk az itthon megvett jegyünket és áttértünk a buszra, ami sokkal sűrűbb és gyorsabb közlekedési eszköz Törökországban, bármerre is akar utazni az ember.

Ankara nem tett ránk nagy hatást, méretei ellenére igencsak falusiasnak tűnt Isztambul után. Se hatalmas dzsámik, se szép utcák, egy napnál tovább vétek lett volna az időnket vesztegetni.Az egyetlen igazán értékes látnivaló, amire ennyi év után is jól emlékszem, az a valaha ezen a vidéken élt, de nyomtalanul eltűnt hettiták emlékeit bemutató múzeum, aminek a neve is – nem véletlenül - Hettita múzeum volt. Persze Törökország egy magyar számára bárhol, bármikor érdekes, elég csak az utcai embereket nézegetni, vagy a bazár jellegű boltokban – megunhatatlanul - nézelődni. Késő este indultunk tovább, busszal, Konya felé. Több száz km, reggelre szép gyűrött fejjel érkeztünk meg ebbe az ősi és látnivalókban gazdag városba. Hatalmas mecsetek vannak, amelyekbe be is lehet menni, a helyi szokások szerint, cipő nélkül, de csak amikor nincs szertartás. Fantasztikus egy ilyen középkori épület a maga 2 méter vastag falaival, csodálatos kupoláival, hatalmas belső terével. Mindent szőnyeg borít, és a nyári melegben nem csak imádkoznak a mohamedánok, de hűsölnek is. A mecsetek előudvarában sok-sok szabadtéri mosdási lehetőség van, ahol még a lábukat is megmossák az igazhitűek, mielőtt belépnének Allah színe elé.Aki csak hazai templomokban járt, az el sem tudja képzelni, milyen pompás oszlopok, márványborítások, faragott szószék, mennyezeti, kupola mozaikok díszítik belül a nagyobb dzsámikat. Nekem legjobban a falban kialakított ablak fülkék tetszettek, szinte kis szobányi méretükkel, ahol egy – egy tudós próféta jelölt olvasgatta a koránt.

Konya legnagyobb látványa a kerengő dervisek kolostora. Ez is egy dzsámi, rózsa kerttel, díszes udvari kúttal, a dervisek szállásaival, múzeummal, amelynek legértékesebb kincse egy kis ládikában - állítólag – Mohamed próféta szakállának egy része. (Az üveg alatt őrzött ládika egyébként zárva volt, de valami titka valóban lehetett, mert nagyon őrizték. A felírat szerint pár száll szakálla van az ereklyetartóban.) Az udvaron, a rózsafáknál és az ívó kútnál sokan fotózgattak, nem csoda, hogy mi is kedvet kaptunk.

Közben a szemem megakadt egy leendő kis háremhölgyön, egy kb. 10-12 évesnek látszó török kislányon, aki kérésemre mellém ült egy fotó erejéig. A szüleivel jöttek valahonnan vidékről, Pamukkale mellől. Mutogatva „beszélgettünk” egy kicsit, majd elváltak útjaink. Délután azonban, amikor holt fáradtan kikecmeregtünk a buszpályaudvarra, hogy majd az esti órákban tovább menjünk Izmír felé, ott találtuk új ismerőseinket is, akik hazafelé készülődtek. Itt már komolyabb „tanácskozás”, teázás folyt, cím cserével, stb. Nihal – így hívták a kislányt – búcsúzáskor úgy megölelt, mintha a frontra indulnék, kiszorította belőlem a szuszt. Később váltottunk néhány levelet, de a nyelvi problémák miatt abbamaradt a levelezgetés. Csak a képeket őrzöm róla. Érdekes volt pár évvel később, amikor már 18 éves volt, én meg Szíriából hazafelé utazgattam, városuk felé – Pamukkaléba - vitt az utam. Címe nálam volt, de akkor már – úgy éreztem - furcsa lett volna beállítani egy talán már férjnél is lévő török nőt meglátogatni.

17:18 | Utazás | Laci írta |

2007. november 4., vasárnap

Utazási élményeim 13.

Izmirtől Szamoszig

Bírtuk a strapát, reggelig buszoztunk a kellemes nyári meleg éjszakában, mire megérkeztünk Izmirbe. Itthonról, a térképet nézegetve nem sok mindent tud az ember elképzelni egy ilyen távoli városról, így mi is elámultunk, amikor megláttuk, hogy milyen hatalmas tengerparti sétány övezi a tengeröblöt, - ameddig a szem ellát. Külön szenzáció volt – nekünk, a szociból érkezőknek – hogy a város közepén, a kikötőben félelmetes hadihajók álltak, NATO és török zászlók alatt. Senkit nem izgatott, hogy csináltunk pár „kém” felvételt.

Mentünk össze-vissza, az orrunk után, valami csodára várva. Így is lett, amikor bekanyarodtunk egy mellékutcába, valami boltot keresni, és elénk tárult egy kocsmaudvar féleség, tele vízipipázó, öreg törökkel. Városról városra kerestük ezt az alkalmat, most végre elénk került a lehetőség. Nagyon nem kellett magyarázni, hogy mire vágyunk, mert olyan hangosan fejeztük ki örömünket, és persze a szemünket le nem vettük a csodáról, hogy rögtön belelkesedtek az öreg janicsárok. Európai lányok, vízipipázni akarnak, akkor máris a vendégeik voltunk.

Még talán nem mondtam, de valóban, leszámítva azt az egy-két mocsok taxist, ami ott is kifejlődik, mint bárhol a világon, szóval, ha valahol elkotyogtuk, hogy magyarok vagyunk, felcsillant a szemük, nagy barátsággal beszéltek velünk.Így volt itt is, szívtuk a pipájukat, fotóztuk őket, meg persze magunkat, és egy kis teázás után, ami ott mindig a szertartás része, elköszöntünk tőlük.

Igazából reményünk sem volt, hogy bejárjuk a várost, olyan hatalmas íve volt csak a tengeröbölnek, hogy alig látszott a város túlfele. Szerettük volna megtudni, hogy vajon, honnan lehet Kusadasziba eljutni, vajon honnan indulnak a buszok, már ha indulnak? Az irodákban csak rázták a fejüket, fogalmuk sem volt, ám az egyik utazási irodában, amikor kifelé jöttünk, egy, az ajtó mellett – bent az irodában - üldögélő fickó kérdezte, hogy mi a gondunk? Mondjuk neki. Erre ő azt magyarázgatta, hogy neki utazási irodája van, és bizzuk rá a dolgot..Hát a külseje hagyott bennünk némi kétséget, de ő bizonygatta, hogy üljünk csak be az ő nagy amerikai csotrogányába (öten hátizsákkal), és elvisz bennünket az irodájába. Egyik útitársam gügyögött lengyelül, ez volt a kommunikáció nyelve. Minden esetre jól kezdődött a dolog, mert végig a csodálatos tengerparti sétányon gördültünk, igazi városnézés volt az út. Az öböl túloldalán aztán bementünk az irodájába, ahol két nő rögtön „hasra vágta” magát a főnök előtt, és akkor már mi is kezdtük elhinni, hogy az agyonstrapált öltöny, errefelé, nem jelent semmit, attól még bárki is lehet, aki viseli. Csettintésére már hozták is a teát a nagy vendégeknek, és miután kipihentük magunkat, mondta, hogy akkor megyünk a buszhoz.

Odagördültünk egy buszállomáshoz, ahol az ő járata is állt. Pár szóban beajánlott bennünket a sofőrnek, aki kezét tördelve sajnálkozott, hogy már csak a busz végében van üres helye, természetesen tök ingyen. Búcsú török jótevőnktől, és már mentünk is, hegyen-völgyön, árkon-bokron át, és néhány óra alatt elértük az akkor még nagyon szerény, de természeti adottságaiban nagyon szép, tengerparti kisvárosba, Kusadasiba. Vadkemping, aminél az ilyen homokos mediterrán tengerparton nincs jobb a világon. Előtte azonban még megszerveztük a másnapi hajóutat Samos szigetére, Görögországba. Egy kis irodában befizettük a pénzt, és boldogan szunyáltunk a hálózsákjainkban, majd másnap dél körül, kifürödve magunkat, vártuk a hajót.

No, nem Törökországban lettünk volna, ha minden flottul megy. Az indulási idő után egy-két órával előkerült az irodavezető, és mondta, hogy sajna, nincs kapitány, aki elvigyen bennünket. Ez persze mese volt. Az volt a gond, hogy öt emberrel nem érte meg nekik furikázni. De itt is mázlink lett. Délután jött egy kiránduló csoport Samoszról, és a fickó elintézte, hogy átvisznek minket a vissza úton. Most már csak a vámon, határőrségen kellett átverekedni magunkat, és mehettünk Görögországba. Ez persze egy kicsit megint török volt, mert a gonosz vámosok alig várták, hogy megkérhessenek engem és a haveromat, hogy a húsz méterre lévő konténernél, ami a vámmentes boltot jelentette, ugyan vegyünk már nekik, egy – egy üveg whiskyt, mert, hogy azt nekik, legnagyobb bánatukra, valami Allah nevű alakra hivatkozva, nem adnak. Még szerencse, hogy pénzt azt adtak hozzá. No, a boltos muki első szava az volt, hogy csak nem ezeknek a disznó vámosoknak visszük? Még ékesszóló hazugságba is kellett bocsátkoznunk, hogy ugyan már, hogy is képzel ilyesmit? Mi fogjuk leinni magunkat itt a negyven fokos melegben… Nem volt mese, addig ugyanis pecsét nem volt a passaportunkba, amíg ez az életfontosságú üzlet nyélbe nem üttetik.

Ezt is átéltük, fel a hajóra, ami egy nagyon szuper, bivalyerős motoros hajó volt, olyasmi, mint egy nagy motorcsónak. Felkapaszkodtunk a tetőre, ahol a hajós vezette a járgányt. Szédületes sebességgel repesztettünk, csapódott ránk a langyos tengervíz, páratlan szép élmény volt az esti naplemente idején száguldani a kék tengeren.

Egy óra sem kellett, és befutottunk Samos (Szamosz) szigetének látványos kis fővárosába. Amint átvergődtünk a hivatalos embereken, az első helyi emberke rögtön tájékoztatott, hogy a közelben, hol érdemes felvernünk a sátrat. Sok biztatás nem kellett, hiszen pénzünk alig volt, és ha nem muszáj, minek költsünk bármire fölöslegesen. Fantasztikusan szép idő volt, jókat napoztunk, fürdöttünk, sétálgattunk a városban. Nagyon szép kis város volt akkoriban, annyi bizonyos.

17:25 | Utazás | Laci írta |

2007. november 1., csütörtök

Szubjektív 29.

Kínában is kanál a menő...

Olvastam egy riportot Sári László keletkutatóval, aki szomorúan látja, hogy Kínában olyan erőteljesen nyomul a nyugati civilizáció, hogy a sok ezer éves keleti kultúra legszebb hagyományai hamarosan a feledés homályába vesznek. Úgy érzi, hogy a mi rohanó világunkban a zaklatott, pénzhajhászó embereknek nagyon hasznos lenne a régi keleti filozófiák, bölcsességek megismerése, amelyek kiegyensúlyozott lelki világot adhatnának ma is bárkinek. Igen ám, de ezek az ismeretek lassan kikopnak keleten is az emberek mindennapjaiból, így ha nem igyekszik a mai nyugati kultúra közkinccsé tenni a hajdani keleti írók műveit, vagy vallásaik alapértékeit, előfordulhat, hogy később már nem lesz mit átvenni.

Még a hétvégén láttam a Tv-ben egy délelőtti gyerekműsort, egy kínai filmet, ami a mai kisiskolások életét mutatta be. Konkrétan, hogy milyen demokratikus alapokon választanak maguk közül funkcionáriusokat. Erre nem érdemes sok szót vesztegetni, mert aki már olyan sok tavaszt látott, mint én, az jól tudja, hogy ez a propaganda már szépen működött évtizedekkel ezelőtt is, az úttörők világában. Sőt, gyerekkorom szovjet filmjei (más nem igen volt a moziban) is efféle eszméket sugalltak. Ami érdekes volt a filmben, és ezen el is ámultam, hogy a suliban a gyerekek az ebédet az osztályban ették, egyforma pléhtányérból – KANÁLLAL! Más epizódokban, családi körben, többször is pálcikával ették a levest, de a suliban már kanál a módi.

Ez egy apró jelentéktelen dolog a kínai emberek életében, de jól mutatja az irányt, hogy valóban nem kell már sok idő, és nem csak a ruhánk, az autónk, a zenénk lesz azonos, de a viselkedésünk is. Sajnos, nem mi leszünk azok, akik madár füttyöt hallgatva, bölcs nyugalommal verselgetünk majd kis kerti tavacskánk mellett üldögélve, hanem ők fognak a „fejlődés érdekében” környezetszennyezéssel mindent tönkretenni, és lélekszakadva rohanni a 100 dolláros olaj ára után, a világbéke érdekében állig felfegyverkezni, és szellemileg teljesen deformálódni.

És persze, akkor sem áll majd meg a világ. Hiszen utána Afrika következik…

18:42 | Szubjektív | Laci írta |

2007. szeptember 26., szerda

Utazási élményeim 12.

Szamosztól Rodoszig

Az elmúlt napokban olvastam az Egy év a világban című könyvet, benne egy szívet melengető két soros idézettel:

"Így tengeren át, hajóra szállva,
eljutottam Bizánc szent városába" (Yeats)

Ilyenkor felébrednek saját múló, halványodó emlékeim, és arra gondolok, hogy aki még nem hajózott be egy látványos, mediterrán kikötőbe, az talán nem is érti, mi a szép a fenti két sorban.

Hajózni, annak ellenére, hogy nem vagyok tengerész alkat, azaz átéltem már egy-két tengeri betegségnek hívott kellemetlen órát, szóval hajózni nagyon szeretek. Ha szép az idő, tükörsima a tenger, akkor végtelen nyugalomban érzi magát az ember. Ilyesmi lehet a meditáció magas foka, amikor nem is gondol semmire az ember, csak egy pontot, a horizontot figyeli, de azt megunhatatlanul.

Nagyon régen, amikor még nem volt divat Kusadasiba járni, nekem úgy hozta a sors, hogy ifjú feleségemmel és három barátunkkal, hátizsákkal zarándokoltunk Török és Görögországban.

Végigkalandozva Törökországot, Kusadasiból végre eljutottunk a lényegesen civilizáltabb görög szigetvilág első – általunk már otthon célbavett szigetére – Szamoszra.

Sátrazgattunk, pihizgettünk, és vakartuk a fülünk tövét, hogy merre és hogyan is kellene tovább hajózni Rodosz felé. Nem volt még akkoriban internet, még egy használható útikönyv sem, de azért szép lassan kiderült, hogy Szamosz városából nem indul semmi, de a sziget túl oldaláról talán, valamikor a délutáni órákban - menni fog egy hajó Rodosz felé. Igen, ez volt a pontos menetrendi meghatározás.

Így aztán átbuszozva a szigeten, vártuk a mi hatalmas hajónkat, de helyette csak egy száz évesnek látszó, ingatag lélekvesztő himbálózott be nagy kegyesen a mólóhoz.

Kalózhajó kinézete volt, a hossza max. 25-30 méter lehetett, a fedélzetén három mentőcsónak díszelgett. A kapitány nagy büszkeségére volt rajta első osztály is, egyetlen kabin a fedélzeten, ami méretében, és ahogy a fedélzetet „uralta”, leginkább a falusi budikra emlékeztetett. Az egy szem utas egy fiatal amerikai nő volt. Neki szék is dukált, azon üldögélt szemlesütve, élvezve a többi utazó állandó figyelmét.

Délután vágtunk neki az ismeretlennek, szép lassan, türelmesen, számtalan helyen kikötve, ahol egy-két ember mindig le-föl szállt, mi meg csodáltuk a szebbnél szebb szigetek domboldalba épült városkáit. Nekünk az idő nem számított. Harminc napos kalandra vállalkoztunk, nem siettünk sehová, ahová eljutunk, oda eljutunk, ez volt nyugalmunk, filozófiánk bölcsen kifundált alapja.

Utólag bevallom, isteni csoda, hogy még utazhattunk egy ilyen Noé bárkáján, mert egészen más élmény, mint a mai nagy, sok emeletes hajókon néhány óra alatt legyűrni a távot.

Hajónk ugyanis igazi csotrogány volt, ma már legfeljebb halászni mennének vele, de akkor még kiszolgálta az igényeket. 24 óráig tartott az utazás a tengeren, amit egyáltalán nem bántunk, mert szinte lassított felvételen láttuk a legszebb kis szigeteket.

Este, amikor már lebukott a nap, zord lett az idő, kegyetlen hűvös szél kezdett fújni. Még a hálózsákban is fáztunk. Aztán, lesz, ami lesz, bemásztunk a mentőcsónakokba, és ott már pompásan szunyáltunk a hajnali napfényig. Fantasztikus élmény az éjszakai hajózás. Feküdni egy hálózsákban, és figyelni a fejünk felett a csillagos eget. Közben a szél muzsikál, bölcsőként ringat a hajó, és csak az öreg, sokat látott deszkák reccsenése jelzi, hogy micsoda szerencsénk van, hogy ilyen lágyan, finoman bánik velünk a tenger.

A hajó kapitánya, aki öltözetét, „eleganciáját” illetően mindenre hasonlított, csak tengerészre nem, sokat sündörgött körülöttünk. Másnap délelőtt azután előállt a nagy kérdésével: Honnan a csudából jöttünk? Mert bizony ő már sokat hajózott Európában, de ilyen nyelvet, mint a miénk, még nem hallott.

Így repült el egy csodálatosan szép nap az életünkből, míg a délutáni órákban egyszer csak feltűnt Rodosz mesés szigete, és szép lassan – képzeletben a hajdani kolosszus két lába között - beúsztunk a kikötőbe.

Pazar látvány a sok hajó, a hatalmas lovagvár és a természet alkotta festői kép.

Felemelő érzés - hátizsákkal a vállunkon - partra szállni, mert igaz, hogy nem vár idegenvezető, nincs busz, amelyik a szálloda terített asztalához vinne, de miénk a világ. A maga teljes szabadságával.

17:13 | Utazás | Laci írta |

2007. szeptember 14., péntek

Utazási élményeim 11.

Maradjunk még Hollandiában...

Nem sok időnk maradt Amszterdamra, de a sűrű programból – vendéglátóink kifejezett kérésére – nem maradhatott ki a Dam tér közelében elterülő piros lámpás negyed meglátogatása.

Ez egy szórakozó helyekkel teletűzdelt városrész, rengeteg mindenféle kocsmával, terasszal, kávézóval, hatalmas nyüzsgéssel, ami elsősorban a szűk utcákból adódik.

Fél Európa itt nyüzsög, legalábbis azok az ifjak, akik füves cigire, kokainra, marihuánára vágynak, ha nem is teljesen legálisan, de majdnem szabadon.

Szóval több szempontból is hangulatos a hely, és ha nem kívánunk semmiféle kábulatot magunkba szívni, akkor is megvan a varázsa.

Hollandiában ugyanis megoldották azt, amit nálunk képtelenek, azaz, hogy a nők ne a kamionparkolókban kínálják bájaikat.

Nagy élmény – pusztán „érdeklődőként” is - elsétálni azok előtt az üvegajtók, kirakatok előtt, amelyek mögött csinos fiatal lányok álldogálnak, bugyiban, hívogató mosollyal csábítva az ügyfeleket.

Nincs benne semmi visszataszító, hiszen, ha már létezik ez a műfaj, legalább kultúrált, tisztességes, ellenőrizhető körülmények között zajlik az élet.

Ami a kínálatot illeti, nem tudom milyen a második vonal, de a kirakat lányok nem csak fiatalok, de jól is néznek ki.

Mivel a belvárosban van, a környék teljesen biztonságos bárki számára, akár ügyfél, akár csak egy sörre vágyik.

17:31 | Utazás | Laci írta |

2007. szeptember 10., hétfő

Utazási élményeim 10.

Fiatalnak maradni, ez a legnagyobb cél az életben.

Beszéljünk valami lélekemelő dologról is.

Hollandia felé, Németország egyik kis városában, az egyébként igen szépséges Bambergben töltöttünk egy éjszakát. Reggel a lehető legbánatosabb időjárásra ébredtünk, teljesen beborult az ég, szemerkélt az eső. Még az ablakon sem jó kinézni ilyenkor.

Lementünk reggelizni. Jól időzítettünk, mert éppen a szálloda többi vendége is megérkezett. Egy 30-40 fős társaság, sportosan, kerékpáros szerelésben, nagyon vidáman és fiatalosan. Élmény volt nézegetni őket. A legfiatalabb is közel lehetett a hatvanhoz, a legidősebbet tippelni se merném. Persze a kor mit sem számít, ez rajtuk is lemérhető volt. Sehol egy pocak, sehol remegő hájak, reszketeg lábak, mindenki igazán fittnek látszott. És rettenetesen jókedvűnek. Mintha a legszebb, napfényes idő várná őket odakint. Látszott, hogy nem ez az első kiruccanásuk, nem izgulnak egy kis esőtől.

Őket néztem, de hazánkra gondoltam. Vajon mikor sikerül nálunk is elérni, hogy ilyen, idősekből álló bringás társaságok alakuljanak?

Megmondom a választ is. Majd akkor, ha nem a kínai piacon kell cipőt venniük, ha megengedhetnek maguknak egy jó bringát, hozzá megfelelő felszerelést, táskával, térképpel, bringás nadrággal, és még az sem okoz gondot, hogy pár éjszakát eltöltsenek túra közben egy-egy szerényebb szállodában.

Addig bizony marad az a tíz év, ami a két ország polgárainak átlagéletkora között van - a mi hátrányunkra.

Azért ha időnként a tv bemutatna hasonló, önként szerveződő kis társaságokat, talán lenne, akikre hozzám hasonló, lelkesítő hatással lenne a látvány. Kellenének, bizony nagyon is kellenének a jó példák! Ezek az emberek ugyanis nem csak fizikailag voltak fittek, egészségesek, hanem, ami talán még ennél is fontosabb, lelkileg látszottak teljesen kiegyensúlyozottnak.

Mégpedig irigylésre méltóan!

21:33 | Utazás | Laci írta |

Utazási élményeim 9.

Holland mesék 2.

Apró ajándékokat keresgéltünk egy szuvenír boltban. Azt most nem ecsetelem, hogy bármit megfogdoshattunk, kézbe vehettünk, senkit nem érdekelt, pedig igen sokan voltunk az üzletben. Végre kiválasztottunk néhány apró, holland képekkel díszített papírba csomagolt csokit, és még néhány hasonlóan „értékes” ajándékot. A pénztárnál a hölgy azt kérdezte, hogy adjon-e mindegyikhez külön-külön Hollandiára utaló zacskót? Ezt elsőre még hallani is furcsa volt, hiszen a zacsik majdnem értékesebbnek látszottak a vásárolt dolgoknál. De ők – feltehetően - úgy gondolják, hogy ez a reklám is megtérül majd valahol. Bizony meg!

Én legalábbis még sokáig fogok csodálkozni azon, hogy nem is kértük, (hazai viszonyokhoz szokott agyunkkal kérni se mertük volna), mégis, szinte ránk tukmálták, hogy ugyan már, hadd lássák a barátok, ismerősök is, hogy mi a szokás egy civilizált, igaz, hogy kapitalista, de nem kapzsi világban.

16:35 | Utazás | Laci írta |